"két hónapig nagyon fogsz szenvednii, majd nagyon boldog leszel!"

csak nézek magam elé, és a semmit látom. a hajam ugyan kék lett, de a személyiségem nem változott meg. azt hiszem rég volt ilyen szar napom.

és mondják.

Dorinán kívül mindenkii mondja.

"fiú miatt nem szabad sírnii!"

ehh, mintha az olyan könnyű lenne.

főleg, ha róla van szó.

néha azt érzem, hogy már rég nem az az ember, akiibe beleszerettem. voltak faszságaii, sokszor nem úgy beszélt velem, ahogy kellett, de ezt elhagyta. a sok hiba, amii az elején nem tetszett benne, már nincs, vagy kisebb mértékkel.

de megjelent valamii sokkal másabb dolog, amii miatt már ezt érzem.

ez a kurvanagy libikókázás.

hogy egyszer kurvajó, egyszer meg a pokolba kívánom ezt a kapcsolatot.

de mégis mit tegyek?

egy kurvanagy játékot játszik velem, amii miatt már régóta kiivagyok.

undorítóan érzem magam, most mégis azt érzem nem vagyok önmagam.

hogy a régii eff ezt engedte volna? ~ kötve hiszem.

azt első ilyen balhé után szorította volna a hurkot, ameddig csak tudta volna.

de ez más.

ez kurvára más.

ez teljesen más, mint bármikor.

mert ez valós.

szerelem.
(?)
részemről az.
részéről már szerintem ő sem tudja.
sosem tettem meg vele ezt.
pedig kellett volna.
de hányszor...!
és most itt tartunk.
hirtelen azt sem tudom, hogy benyugtatózzam-e magam a gecibe, legyek flegma, vagy könyörögjek.
annyira egyszerű lenne a könnyű utat választanii.
de a könnyű út nem mindig helyes.
vagy kii tudja.
jó nagy hülye lehetett, akii ezt a mondást kitalálta.
és igen.
ez volt az első olyan bejegyzésem, amii valóban hasonlít a régiekhez.
pontosan azért, mert a szobámban ülök a tiarámmal a fejemen és bőgök.
újra én vagyok.
" AZ a lány"...
hisz ezt akartam, nem?
vagy csak helyettem akarták?
vagy mégis akartam?
itt vagyok.
újra.
szenvedek.
és igen.

ez tényleg én vagyok.