mostan színes tintákról álmodom.

megértem én.

én ne érteném?

hahi, belevittem egy kis Blablát, ebbe a túlpörgő letargiába. kicsit mégsem értem. azt hittem majd jó lesz. megbeszéltük. meg, de minek? talán nem akarjuk eléggé. faszság. miért ne akarnánk? tulajdonképp csak a kompromisszum az, amii mindkettőnkből hiányzik. egy ilyen helyzetben nem tudok ennél többet ajánlanii. ha nem fogadja, nem fogadja. ha más lesz, más lesz. nem gondolom, hogy ez a kapcsolat értem van. ennek a kapcsolatnak nem értem kell lenniiee.

ennek a kapcsolatnak ÉRTÜNK kell lenniiee.

a b

mostan színes tintákról álmodom én is.

legszebb a fekete, mert az nem szín,
s tükrözi az életet mégis,

s jól lehet, ez már az antitézis.

aztán ott van a szürke.

az már szín, ugye?

én másnak mégsem írnék vele,

csak saját lapjaim szórnám tele.

s a kenyér szín? azt nem értem 

miért nem említette

annó Kosztolányi, hisz az élet

egyik másik színe.

azzal is írni kéne.

vagy a bőrnek színe...

én azzal írnék levélbe,

levelekbe írnám a búmat,

vagy épp a tisztuló elmebajaimat.

rozsdaszín. biztosan kacag a fémről.

ha azzal írok, bízisten felőröl.

mégis írnék. írnék mindennel

írnék a bíborral, a zölddel, a kékkel

mézsárgával, vagy rózsaszínnel,

s mégis azt látni csak, hogy a lapok üresek.

pedig nem is azok, csupán fehérrel van rájuk írva.

rá van írva azokra bizony az egész világ búja.

aztán elkezdem használni a lilát.

ejtek vele ugyan néhány hibát,

mégsem aggódok.

tintát javítani bíz' nem tudok.

s ahogy írom a színekkel teli a lapokat,

rájövök, hogy míly boldognak látszanak,

de ahogy Kosztolányi régen

én is csak színezném az életem.